Tahereh Mafi: Ne érints - Ne érints #1

Meglepő módon ez a bejegyzés a Prológus Romantikus hetének keretein belül íródik, és mielőtt elkönyvelnétek holdkórosnak amiért egy elsősorban fantasy besorolású könyvet mutatok be ma, hadd éljek az utolsó szó jogával: Ez a történet (legalábbis a sorozat első része) 90%-ban romantika, 5%-ban lövöldözés és megint csak 5%-ban fantasy…

Meg vagyok átkozva.

Tehetségem van.

Szörnyeteg vagyok…

Emberfeletti vagyok.

Érintésem halálos.

Érintésem erő.

A fegyverük vagyok.

Nem hagyom magam.

Nem érinthetsz meg, súgom. Hazudok, de ezt nem mondom meg neki. Ő megérinthet, de ezt sosem fogom megmondani neki. Kérlek, érints meg, ezt akarom mondani neki.

Bizonyos dolgok megtörténnek, amikor az emberek megérintenek.

Furcsa dolgok.

Rossz dolgok.

Halálos dolgok.

Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt.

De Juliette-nek is megvannak a maga tervei.

Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette.

Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal.

Eredeti cím: Shatter Me

Megjelenés éve hazánkban: 2015

Eredeti megjelenés: 2011

Kiadó: GABO

Kiadói sorozat: -

Oldalszám: 292

Kezdjük a romantikus szállal, ha már úgy is a témánál vagyunk! Cuki volt, édes, aranyos… de igazából csak ennyi. Az elején, amíg szereplőink egymásra nem találtak, volt két érdekesebb pillanatuk, de itt ki is fulladt minden izgalom a kapcsolatukat illetően az első részben. Kiszámíthatóságuk ellenére mégis szerettem együtt „látni” gerlepárunkat, és jár az írónőnek a pirospont, hogy bár nyakig egymásba voltak bolondulva szereplőink, mégsem ment át folyamatos nyálcsorgatásba, ne adj isten a szürke 51. árnyalatába a dolog. Ennek a szálnak úgy érzem, az volt a fő gondja, hogy eredetileg nem így lett megtervezve, végül pedig mégis túlságosan belelovallta magát a történetbe Tahereh Mafi, viszont már nem sok extrát tudott kezdeni vele, ezért hagyta, hadd menjen a maga útján a dolog, majd lesz valahogy. Nos, lényegében semmi nem kerekedett ki belőle (de sebaj, a folytatást mindenkit kárpótolni fog muhahaha). Találkoztak, egymásba szerettek, összejöttek… utána pedig a semmiben lebegve, csak úgy… voltak.

Az a picike fantasy háttér, ami még pislákol egy picikét az úgynevezett romantika árnyékában, nem sikerült valami kreatívra, lényegében aki akár egyetlen Marvel képregénnyel/filmmel/akármivel is találkozott már életében, az nem sok újdonságot fog felfedezni ilyen téren. Lényegében csak az átlagos szupererőkkel van dolgunk, egy gyenge disztópikus hatalmi rendszerrel összepárosítva.

Ami viszont tetszett, (és elég furán érzem magam, hogy örömmel töltött el a dolog) az a Föld szörnyűséges állapota, ami az emberek nemtörődömségéből eredt. Szürreális valósággal ábrázolta az írónő azt a jövőt, ami egyszer minket is utolérhet, ha nem vigyázunk jobban a környezetünkre és nem szentelünk nagyobb figyelmet a védelmére. Örülök, hogy erre a világképre esett Tahereh Mafi választása, hátha sikerült vele felkeltenie néhány fiatal érdeklődését a témában.

forrás

Pár szót még a szereplőkről.

Juliettel az első részben eléggé hadilábon álltam, ugyanis egyrészről sajnáltam és megértettem szegényt, hogy milyen szörnyűséges múlttal rendelkezik, és nyilván ez a jelenére is kihat, ráadásul a képessége sem igazán a legártalmatlanabb. Másrészt viszont nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy szerencsétlennek nem ártana benyakalnia egy emberes adagot Dumbledore bácsi legújabb önbizalomnövelő bájitalából, ugyanis ha az utcán felkapok egy random követ, az is hamarabb elhiszi, hogy valójában egy repülő strucc, mint Juliette azt, hogy vele valami jó is történhet az életben.

Adam Kent, Barbie Ken élő megtestesítője természetesen jött, látott és levette lábáról a könyvben felbukkanó lényegében egyetlen női szereplőt. Édes srác, de ő sem nyerne világbajnokságot a határozottságával. Mindenesetre mellette szól, hogy az öccsével való bánásmódja a leggonoszabb boszorkány kőszívét is felolvasztaná.

És újabb csoda történt kis világomban, ugyanis elérkeztünk arra a pontra, ahol a főgonosz lett a kedvenc szereplőm, lesöpörve az össze többi jólétért küzdő aktivistát a porondról. Warner egyszerűen zseniális karakter volt. Imádtam az enyhén őrült benyomását, és ő volt az egyetlen tényező, ami miatt folytattam a sorozatot, és fogom a jövőben is. Spoilerezni viszont nem szeretnék, úgyhogy itt abba is hagyom az ömlengést. :3

Lényeg a lényeg, ha egy jó kis disztópikus fantasy-ra vágysz, nézz szét jobban a neten, biztos találsz olyat, ami tényleg arról is szól. Aki szereti a romantikusokat rengeteg lövöldözéses jelenettel kiegészítve, annak érdemes tennie egy próbát, már csak kattant főgonoszunk miatt is.

A Ne érintset leginkább a középkategóriába tudnám besorolni: olvastam már jobbat is, de határozottan nem ez volt életem legrosszabb regénye. Egy próbát azért megér, ha más nem, legalább a gyönyörű borítója szépen mutat majd a polcon.