Anthony Doerr: A láthatatlan fény

A Prológuson folyó történelmi hét alkalmából egy olyan könyvet értékelnék ma, amely kedvenc történelmi időszakomban, a második világháborúban játszódik, és mielőtt nagynéném által hozzám is eljutott a könyv, rengeteg jót olvastam és hallottam róla, arról pedig nem is beszélve, hogy nekem keményborítós kiadásban van meg, amire már csak ránézni is jólesik.

Marie-Laure LeBlanc, a Természettudományi Múzeumban dolgozó zseniális lakatosmester lánya hatéves korában megvakul. Az apja elkészíti számára Párizs tökéletes makettjét, hogy a lány tájékozódni tudjon a fények városában. Ám mire elkészül a miniatűr várossal, a nácik lerohanják Franciaországot és megszállják Párizst…

Werner Pfennig egy német árvaházban él és különös képességgel bír: mindenféle rádiót képes megjavítani és megszólaltatni. Tehetségére hamar felfigyelnek, s Werner egy náci katonai iskolában találja magát, ahol kénytelen szembesülni a rendszer embertelenségével…

A náci invázió elől Marie-Laure apjával egy távoli, tengerparti kisvárosba menekül, nagyapja egykori házába, nem utolsósorban azzal a megbízatással, hogy elrejtsék a Lángok Tengerének hívott és sötét legendákkal övezett gyémántot, amelyet a megszállók égre-földre keresnek. A háború azonban hamarosan utoléri őket, és Marie-Laure retteg a hírhedt gyémánt átkától…

Anthony Doerr lírai szépségű regénye két kamasz gyermek egymásba fonódó sorsán keresztül mutatja be a II. világháború embertelen poklát, a látható sötétséget, amelyből a szilánkokra tört, halványan pislogó humánum mutatja az egyedüli kiutat: a láthatatlan fényt.

Eredeti cím: All The Light We Cannot See

Megjelenés éve hazánkban: 2015

Eredeti megjelenés: 2014

Kiadó: Alexandra

Kiadói sorozat: -

Oldalszám: 544

Először is a könyv szerkesztéséről és az író stílusáról fejteném ki a véleményem, mivel ezekkel volt nagyobb problémám. Ami nagyon zavart, azok a nagyon rövid és folyton váltakozó szemszögű fejezetek. Úgy éreztem, mintha egy figyelemzavaros mesélné nekem a történet, belekaptunk egy kicsit ebbe is, abba is, majd végül visszatértünk hozzá, vagy mégsem. Mire megszoktam volna az egyik karaktert, már véget is ért a fejezet és alkalmazkodhattam újra. Ennek hatására számomra eléggé szétdarabolódott a történet, és nem feltétlenül tudtam élvezni a könyv olvasását.

Lehet, hogy csak velem van a baj, és én nem tudom értékelni ezt a „lírai szépséget”, de úgy éreztem, rengeteg a mellébeszélés a könyvben. Anthony földöntúli szépséggel ír, de sajnos teljesen lényegtelen dolgokról, amiktől az agyam egy idő már csak azt tudta kántálni, hogy „Térjünk már a lényegre!”.

Ez a jelenség kézenfogva jár azzal, hogy rengeteg volt az üresjárat a cselekményben, amikor lényegében nem történt semmi fontos a szereplők életében, csak léteztek és elvoltak. Örülök, hogy jól vannak, de a beharangozó alapján nem ezt várná az ember, vagy legalábbis én biztos, hogy nem. Ha már a beharangozónál tartunk, ha elolvassuk a fülszöveget egy szépséges, esetleg tragikus szerelemre fókuszálódik a történet, amely rossz időben és rossz helyen fogant meg. Nagy csalódás volt számomra, hogy a főszereplők kapcsolata lényegében alig kapott csillogást, [SPOILER, aki nem olvasta a könyvet, gyorsan hajítsa el a gépét, vagy csak ugorja át ezt a mondatot] lévén, hogy az első háromnegyed könyvön keresztül egymás létezéséről sem tudnak, így azt, ami a könyv fő fókuszpontja lenne elvárásai szerint, csak pár rövid fejezet erejéig élvezheti az olvasó. [SPOILER VÉGE]

Míg máskor elég könnyen eggyé válok a szereplőkkel, ebben az esetben nem igazán tudtam azonosulni velük. Főleg az E/3 személyben történő, jelen idejű elbeszélésmódnak tulajdonítom ezen problémámat, amihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, nagyon ritkán találkozom ilyennel az általam olvasott könyvekben, de a fejezetek rövidségére is rá tudom megint kenni a dolgot.

Saint Malo, a kisváros ahová
Marie-Laure apjával költözik

Marie-Laure karakterét, bár kedveltem, nem igazán fűződött hozzá semmilyen mélyebb érzésem. A kapcsolatomat vele leginkább a tisztelet szóval tudnám jellemezni. Csodálatra méltó, amikre képes önmaga és környezete helyzetét tekintetbe véve, és hogy ezek mellett még sikerült higgadtan, összeszedetten gondolkodni, és embernek maradni. Viszont megfogott, hogy egyedi karakter volt, egyéni gondolkodásmóddal és távol az általános könyves női főszereplőtől.

Werner-t már jóval nagyobb mértékben szerettem, azt is lehet mondani, hogy ő volt a kedvenc szereplőm a könyvből. A rádiók iránti szenvedélyével teljesen azonosulni tudtam, én is a mai napig imádok mind a dolgok megjavításával, szétszedegetésével, átalakításával foglalkozni, mind pedig az elektromos berendezésekkel és működésük mivoltával foglalkozni. Tetszett, hogy ahhoz képest, honnan és milyen körülmények közül jött, mégis emberséges, szeretetteljes személyisége volt, és törődött másokkal.

Összességében, bár rajongója vagyok a második világháborúról szóló irodalomnak, és számos hatalmas kedvencem került ki közülük, A láthatatlan fény mégsem nyerte el a tetszésem, pedig tényleg próbáltam szeretni a könyvet. Mindenesetre egyszer szerintem mégis megéri elolvasni, mert jólesik olvasni a szépen megfogalmazott sorokat, és elgondolkozni néhány mélyebb gondolatán a könyvnek.