Marie Lu - Legenda trilógia - Alternatív befejezés

Őszintén imádtam a trilógiát. Az egyik kedvenc sorozatom. Így, hogy kifejezzem csodálatom, egy rövid fanfiction-nel érkeztem, ami betekintést enged a szereplők általam elképzelt jövőjébe egy új karakter szemszögéből.

Metias-ék ma az iskolában a Köztársaság és a Kolóniák közt dúló, immáron rég befejezett háborúról tanultak. Arról a háborúról, melyben szülei, June és Daniel is részt vettek. De bárhogy is faggatta őket, a fiú nem kapott választ a kérdéseire.

Pedig olyan izgalmas lehetett! – gondolta, miközben kishúgáért ment az óvodába – Biztos egy csomót harcoltak, meg szerepeltek az óriásképernyőkön!

Mikor Katy-vel hazafelé tartottak, elhaladtak a nagybátyjuk, Eden Bataar Wing, a híres mérnök és feltaláló munkahelye előtt. A „Tudósbunker”-nek csúfolt épületkomplexum a régi nyomornegyed (melyet a Matias születése utáni évben teljesen felújítottak) főutcáján állt. Az épület előtti padon ücsörögve egy ősz öregember eszegetett. Eden munkatársa, Derek Houston volt az, aki mikor észrevette a fiatalokat, szívélyes mosollyal üdvözölte őket. Matias-nak remek ötlete támadt.

-Jó napot, Dr. Houston – hajtotta meg tisztelettudóan a fejét Matias, és finoman oldalba bökte a mellette ácsorgó húgát, emlékeztetve őt az illemszabályokra. Mikor a kislány is elcincogott egy „Csókolom”-ot, a fiú folytatta – Eden bácsi ma bent van? – mutatott az épületre.

-Igen fiam, éppen egy újfajta hologramon dolgozik. De szerintem szívesen fogad benneteket. Legalább pihen egy órácskát – mondta a tudós, majd élvezettel harapott egyet a szendvicséből.

-Később feltétlenül meglátogatom, most viszont haza kell vinnem Katy-t. Majd szólna neki, hogy nemsokára visszajövök?

-Persze fiam. Ahogy azt is megmondom neki, hogy ha ma is túlórázni mer, elintézek neki egy hét kényszerszabadságot. Nem egészséges, hogy egyfolytában csak dolgozik – dohogott barátjáért aggódva Dr. Houston.

-Köszönöm, de most már mennünk kell. Viszlát! – Matias megfogta húga kezét, majd a legrövidebb úton hazavitte a kislányt.

Matias a Tudósbunker előterében már automatikusan a laborok felé vette volna az irányt, amikor a recepciós utánaszólt.

-Eden az irodájában vár, Matias!

A fiú meglepetten fordult hátra.

-Tényleg? Ez furcsa… Köszönöm, Helga. További szép napot! – mosolygott a pult mögött álló, húszas éveiben járó lányra, majd elsietett az irodák irányába.

Nagybátyjához belépve Matias-t a szokásos káosz fogadta. Mindenfelé tudományos magazinok hevertek, néhol kiegészülve egy-két tervrajzzal, vagy alkatrésszel. A levegő kissé már elhasználódott a helyiségben, aláfestő zeneként pedig a halkra vett híradó szólt a TV-ből. A rumli közepén pedig a harmincas éveit taposó, kicsit görnyedt hátú, szeretett bácsikája ült egy kopott fotelban, ritka gyógyteáját kortyolgatva.

-Eden bácsi! De jó újra látni! – köszöntötte a férfit széles mosollyal az arcán Matias.

-Téged is fiacskám, téged is. De képzeld mi történt – kezdett mesélni Eden, miközben unokaöccsét követte szemével, amint éppen ablakot nyitott – Derek kizárt a laboromból! ÉS megfenyegetett, hogy miután beszéltem veled, menjek haza, különben kényszerszabadságra küldet! Pedig már olyan közel voltam a megoldáshoz! Éppen egy újfajta hologramon dolgozom, ami…

-Ez tényleg nagyon érdekes Eden bácsi, de én most nem ezért jöttem – szakította félbe apja öccsét Matias, tudva, hogy ha a férfi belekezd új kutatása ismertetésébe, akár hálózsákot is hozhatott volna – Igazából azt szerettem volna kérdezni, hogy… Szóval ma az iskolában arról a Kolóniák – Köztársaság háborúról tanultunk, amiben ti, anya, apa és te is részt vettetek. Esetleg… Tudnál róla mesélni?

Eden arcán árnyék suhant át, szemébe szomorúság telepedett. De gyorsan rendezte arcvonásait, és immár közönyös tekintettel nézett a vele szemben lévő, foltos kanapén ülő Matias-ra.

-Látod ezt? – emelte le fejéről a szemüvegét, hogy megmutassa unokaöccsének – Vékonyított lencsés, HD felbontású, látásjavító okosszemüveg. Sok évvel ezelőtt, a háború idején, az akkori legfejlettebb készüléket hordtam. De még annak a lencséje is volt vagy 2 centi vastag, és úgy is alig láttam. Szinte teljesen vak voltam. És tudod miért? – pillantott újra unokaöccsére, akin látszott, nem teljesen érti, hogy jön ez ide – Egy vírus miatt, amit a saját tudósaink fejlesztettek ki ellenünk, a nyomornegyedbeliek ellen. Majdnem meghaltam, de jött apád, és segített. Ennek ellenére emberek tucatjainak kellett tényleg a túlvilágra költöznie. Egy kísérlet miatt! Szörnyű volt, szinte ép ésszel felfoghatatlan, ahogy az emberek egymást pusztították. Mert nem velem történt meg akkor a legrosszabb dolog. Távolról sem… Ezért kérlek, ne kérdezgesd tovább a szüleidet. Erre senki nem akar emlékezni – tette le az üres teáscsészét egy könyvkupac tetejére, majd felállt, hogy bezárja az ablakot. Mire visszafordult a kanapé felé, Matias már ne volt a szobában.

Matias egyedül sétált hazafelé az utcán. Vacsoraidő volt. Elképzelte, ahogy édesanyja szed Katy-nek egy tányér ragut, majd végtelen szeretettel a férjére mosolyog.

Szörnyűségeket… - gondolta – Szörnyűségeket kellett átélniük, mégis képesek szeretni. A karjaikban, szemük előtt haltak meg a barátaik, a családtagjaik, mégis az életet választották. Bátrak… hihetetlenül bátrak.

Matias megállt egy pillanatra a bejárati ajtajuk előtt, hallgatta a boldogság hangjait, a kiszűrődő nevetést és a vidám beszélgetést, figyelte az ablakon át kiáradó fényben táncoló árnyékokat, majd benyitott. Próbálta rendezni arcvonásait, ahogy bácsikájától látta, úgy tenni, mintha semmiről sem tudna, és olyan bátornak lenni, mint a szülei.

Mondd el Te is, szerinted mi történt a befejezés után, vagy mit változtattál volna az író helyében! A véleménynyilvánításról további információkat Az oldal működése menüpontban találsz. Az Alternatív befejezés rovatról pedig ITT olvashatsz még.