Kim Harrison: Dead Witch Walking - Boszorkányfutam

A bejegyzés a Prológus Parázs varázs hetének keretin belül készült.

Ezt a könyvet már azóta szeretném elolvasni, amikor legelőször megláttam az egyik könyvesbolt polcán. Igazából nem is nagyon tudtam, hogy miről szól, szerintem még a fülszöveget sem olvastam el, de nem is nagyon érdekelt különösebben: a borító annyira elvarázsolt (na meg boszorkányokról szól), hogy egy ilyen regény biztos, hogy nem lehet rossz. Tehát amikor egy könyvtári barangolásom során észrevettem egy keménykötésű (muhaha) példány belőle, a vastagsága miatt arra gondolva, hogy kitart egész nyaralás alatt a vízparton (végül túl izgalmas volt, így hamarabb befejeztem, mint terveztem) hazahoztam, ma pedig értékelem.

Rachel Morgan, a boszorkány, az Inderland Biztonsági Szolgálat egyik legjobb fejvadásza volt.

A vadászterülete Cincinnati városa – egy sötét, alternatív Földön, ahol vámpírok, farkasemberek, tündérek, koboldok élnek és járnak az emberek között. Némelyek álruhában, némelyek teljesen nyíltan, nem titkolva valódi természetüket.

Rachel Morgan elől egyetlen gonosztevő sem menekülhetett, akár boszorkány volt, akár vérfarkas, akár tündér, akár élőhalott. Ám valami megváltozott. Kezdetben úgy tűnik, csupán a szerencséje hagyta el, és ezért vall egyre gyakrabban kudarcot, s felettesei ezért bízzák meg egyre megalázóbb feladatokkal.

Amikor aztán legfrissebb zsákmányával, egy minden hájjal megkent kobolddal éppen a Szolgálathoz tart, a lény felajánlja neki, hogy szabadságáért cserébe teljesíti három kívánságát.

Rachel rádöbben, hogy itt a kiváló alkalom arra, hogy egyszer és mindenkorra változtasson az életén. Legfőképpen azzal, hogy otthagyja a Szolgálatot. Ezzel alaposan magára haragítja a Szolgálat amúgy sem vajszívű vezetőit. Így rövidesen azon kapja magát, hogy korábbi fejvadász társai ezúttal őrá vadásznak, s ebben a játszmában már nem csupán a szabadsága, de az élete a tét…

Eredeti cím: Dead Witch Walking

Megjelenés éve hazánkban: 2014

Eredeti megjelenés: 2004

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadói sorozat: Vörös Pöttyös

Oldalszám: 530

Amit szeretnék kiemelni a könyvből, és aminek (mondhatni) a legjobban örültem, az az emberek és a mindenféle varázslatos lények, boszorkányok, vámpírok, tündérek, pixik, vérfarkasok és még sorolhatnám, együttélése. Nem nagyon olvastam még olyan történetet, ahol ennyire egyedien ábrázolták volna, hogy egy emberi és egy természetfeletti faj egymás mellett, (legtöbb esetben) együttműködve tudott volna létezni. Továbbá az is örömmel töltött el, hogy Kim nem félt teljesen megváltoztatni, és nem csak átmagyarázni az emberek történelmét, amelynek hatására kialakult a történet jelenének helyzete. Ezek mindenképp zseniális húzások voltak.

Reachel
forrás

Elég ritkán szoktam olyan könyveket olvasni, amelyekben a főszereplő a 25+-os korosztályt erősíti. Mindig is jobban szerettem a korban hozzám közelebb álló karaktereket, akiknek nem kell még munkával, számlákkal, ne adj isten gyerekneveléssel foglalkozniuk. Ennek ellenére meglepődtem, mennyire könnyen együtt tudtam érezni Rachellel, aki felnőtt, önálló nő, fejvadászként dolgozik, és nem mellesleg boszorkány. Természetesen nem nyugdíjas öregasszonykáról beszélünk, ha jól emlékszem nem árulta el a pontos életkorát, de én valamiért 26-27 évesnek saccolom, az alapján a felnőttes komolyság, egyben kissé gyerekes jelzők keveréke miatt, amelyek a személyét körüllengik. Tetszett, hogy bármilyen helyzetben is találta magát a lány, nem ijedt meg, állt le egy óra hosszat tépelődni, hogy „Úristen, most mit tegyek?!”, hanem tette, amit az ösztönei súgtak neki, így megkímélve önmagát egy fejfájástól, az olvasót pedig az őrülettől a sok nyávogás miatt. Egy szó, mint száz, Rachel egy igazán badass csaj, aki akármekkora bajban is van, sosem rest segíteni másokon, és ezt nagyon tiszteltem benne.

A többi szereplő is rendben volt, nem mondanám, hogy semmilyen karakterűek, de nem igazán hagytak mély nyomot bennem. Bár mindenképp van egy-két kérdésem a személyeikkel kapcsolatban, amelyek remélhetőleg a folytatásban majd kiderülnek.

Ami szemet szúrt viszont, és lehet, hogy emiatt szőrszálhasogatónak fogtok tartani, de nagyon zavart, hogy sosem fejtették ki sehol pontosan, hogy a bioszer, amelynek fontos szerepe lesz a könyvben, igazából mi fán terem, vagy hogy eszik-e vagy isszák. Tapogatózásokból, találgatásokból tudtam megfejteni nagyjából az őt körülölelő rejtélyt, de még mindig hiányzik a pici szívemnek egy olyan pontos meghatározás, amelyet a többi újonnan megjelenő fogalomnál láttunk a könyvben.

A cselekmény szerintem kellőképpen izgalmas volt, és ami tetszett, hogy mint egy véget nem érő hullámvasút, vitte és vitte a végtelenségig az olvasót, egyszerűen nincs lehetőséged sem kiszállni, annyira várod már az aktuális helyzet végkimenetelét. Az egyetlen dolog ezzel kapcsolatban, amire ferde szemmel néztem, az, hogy a könyv végén képesek voltak a szereplők ugyanazzal a tervvel előállni, ami egyszer már nem jött nekik össze… Egyszer elkezdtem a Once Upon a Time című tévésorozatot, de amikor már másodjára vagy harmadjára használták ugyanazt az átkot, hogy újabb problémát generáljanak a túlságosan is békés állapotú cselekményszámba, lecsaptam a távirányítót, és azóta sem folytattam. Na, most is ki voltam akadva picit… Most komolyan?! Biztos vagyok benne, hogy benne, hogy az írónő képes lett volna kitalálni valami sokkal kreatívabbat is az ismétlésnél.

Mindenesetre nekem tetszett a könyv, legalább egyszer érdemes elolvasnia annak, aki szereti a kalandos fantasy regényeket, amelyek csordultig várnak a krimikéhez hasonló megoldásra váró rejtélyekkel. Mondjuk aki romantikára is vágyik ezen felül, az gondolja át, mert bár van benne szerelem, de nagyjából 5 oldalon át tartó, nem SzJG-féle szenvedős fajta.