A Prológuson folyó Megfilmesített
könyvek hétben szerény személyem is részt vesz, mivel imádok olyan könyveket
olvasni, amikből tudom, hogy film készül, vagy éppen fordítva, olyan
adaptációkat nézni, amelyek regény változatát már olvastam. Jesse Andrews
írására is az előbbi indok miatt esett a választásom, ugyanis pont mielőtt a
projekt tervezési folyamatba lépett volna, mesélte a húgom, hogy látta az ebből
készült filmet. Gondoltam akkor miért is ne olvassam el, ha még vetítővászonra
is vitték, biztos nem lehet olyan rossz. Igazam lett, viszont sikerült
meglepnie az Jesse-nek, mert nem minden egészen úgy zajlott a történet folyamán,
mint arra számítottam…
Egy kis barátságba még nem
halt bele senki.
Greg Gaines, a különc kamasz mindent megtesz, hogy bármelyik iskolai
társaságban elvegyüljön, vagyis láthatatlan maradjon. Egyetlen barátja van,
Earl, akivel kultikus művészfilmekért rajonganak, és szabadidejükben nagy
lelkesedéssel és minimális tehetséggel újraforgatják a kedvenceiket.
Egy nap az édesanyja ráveszi Greget, hogy élessze újra barátságát
Rachellel.
Rachelnél leukémiát diagnosztizáltak, és Greg eleve hadilábon áll a
lányokkal, de anyja utasításának kénytelen engedelmeskedni. Ráadásul, hogy felvidítsa
Rachelt, Earllel kamerát ragad, és így nem csak a valaha készült legrosszabb
film születik meg, hanem fordulópont jön el mindannyiuk életében.
Jesse Andrews Pittsburghben született, de
sok helyen élt már San Sebastiántól Berlinen át Los Angelesig. Regényíró,
zenész és forgatókönyvíró. A Harvardon végzett, később írt úti beszámolókat,
dolgozott idegenvezetőként és egy német diákszálló recepciósaként. Az Én meg
Earl, és a csaj, aki meg fog halni az első regénye.
Eredeti cím: Me and Earl and the Dying Girl
Megjelenés éve hazánkban: 2015
Eredeti megjelenés: 2012
Kiadó: Gabó
Kiadói sorozat: -
Oldalszám: 320
A kedvencem az egész regényben, az a
különleges stílus volt. Nem nagyon volt még szerencsém hasonló írásmódhoz,
talán csak az Egy különc srác
feljegyzéseiben, de esküszöm, egy lapon sem lehet említeni a kettőt (annak
ellenére, hogy én pont most tettem meg)! Szórakoztató volt, gyakran
humoros, de mégis őszinte, és tudott komoly is lenni. Míg az „átlagos”
könyvekben néha vannak problémáim a szereplőkkel való azonosulással, ebben az esetben
egy pillanatig nem éreztem ezt, teljesen olyan volt a helyzet, mintha szemtől
szemben ültem volna Greggel, és egyenesen nekem mesélte volna a történéseket.
Életszerű volt, és én ezt nagyra értékelem.
Amikor először elolvastam a könyv
fülszövegét, akarva akaratlanul valami hasonló kép jelent meg a fejemben, mint
a Csillagainkban a hiba. Nos, ez a Földön is nagy hiba volt, nem csak a
csillagokban (badumm tss). Olyan távol van egymástól a két sztori, mint
a Himalája csúcsa és a Mariana-árok feneke. Az ÉEÉACsAMFH (még a cím
rövidítése is hosszú, ember!) sokkal életszerűbben tárja az olvasó elé a
dolgokat, olyan módon, amit én is el tudok képzelni, hogy akármelyik nap
megtörténhet velem, így számomra sokkal közelebb hozta a sztori mondanivalóját,
a szereplőket, a cselekményt, mindent, mint említett elődje.
 |
| forrás |
A szereplőkkel is meg voltam
elégedve, főleg Earl karaktere tetszett. Lehet, hogy tévedek, de én szeretem
azt gondolni, hogy minden egyes karakter a történetben túlmutatott magán a
könyvön, és volt valamilyen üzenete. Vegyük csak példának Rachel édesanyját.
Mellékszereplő, mégis az ő néhány sorára emlékszem a legjobban, amikor Greg és
Earl interjút készít vele. (Nem idézném, nem szeretnék spoilerezni.) Azt
hiszem, sokkal többet gondolkodtam az ő szerepén, az ő szimbólumán, mint a
többiekén.
Hiszem, hogy ez a történet nem
Rachelről szól. Úgy gondolom, inkább Greg jellemfejlődése áll a reflektorfényben,
és bármennyire kegyetlenül is hangzik ez, Rachel „csak” egy újabb fordulópont a
fiú életében, aki/ami miatt újabb változásokon megy át. Mellesleg nagyon
érdekes volt figyelni ahogy komolyodik és egy kis önbizalmat szed magára a
srác, ráadásul gyakran ki is lépett a komfortzónájából a lány miatt, ami
szintén sokat hozzátett a kialakult személyiségéhez.
Szóval összességében nekem tetszett a
könyv, elég esélyes, hogy még újra is fogom olvasni valamikor (pedig ilyet
azért ritkán mondok). Bár románcot nem kaptam, bármennyire is reménykedtem
benne az egyedi stílus és a (valószínűleg csak általam belemagyarázott)
mélyebb jelentésű dolgok mindenért kárpótolt.
PÁR
SZÓT A FILMRŐL:
Előre leszögezném, hogy nem vagyok
jártas a filmvilágban, mindössze élvezni szeretem őket, nem kifejezetten
elemezni. Ezért a következőkben olyan dolgokat említenék meg, amelyekre nézői,
nem pedig a nem létező szakértői szememmel figyeltem fel.
A színészekről:
 |
| Blake Cooper forrás |
Legelőször szeretném felháborodásomat
kifejezni a casting csapat felé, hogy olyan főszereplőt választottak, aki
abszolúte nem is hasonlít a könyvbéli Gregre. Alapjáraton nincs semmi bajom
Thomas Mann-nal, (azon kívül, hogy egyedül csak Kristen Stweart vehetné fel
vele a versenyt bamba ábrázat vágása terén) viszont én úgy érzem, hogy ő nem
tudta megtestesíteni azt a szereplőt, akiről én előtte sok-sok oldalon
keresztül olvastam, és akit pont azért szerettem meg, amilyen Thomas nem volt:
duci, alacsony, esetlen. Sokkal szívesebben láttam volna mondjuk egy Blake
Cooper kaliberű srácot a vásznon helyette.
RJ Cylertől viszont leesett az állam.
PONT olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, egyszerűen telitalálat volt a
srác. Ráadásul én eredetiben (angolul) néztem a filmet, és attól a gettós
beszédstílustól, amiről a könyvben is híres a karaktere, egyszerűen elájultam.
Lehet, hogy csak az én mániám a különböző beszédstílusok/akcentusok elemzése,
de legszívesebben egy jó nagy medveölelésben részesítettem volna a srácot,
amiért sikerült így visszaadnia Earl-t.
A „stílusról”:
Egy kicsit aggódtam, hogy vajon
vissza tudja-e adni azt a különleges stílust a rendező, amit én már unásig
istenítettem, de Alfonso Gomez-Rejonnak sikerült teljesítenie a lehetetlen
küldetést! A történetben a két fiú művészfilmeket alkotnak újra, és
valószínűleg ezt a hangulatot akarta visszaadni a nézőknek a film maga is,
ugyanis végig olyasmi érzésem volt, mintha ez is egy lenne Greg és Earl
rekreációi közül. Nagyon tetszett, jár erre a pirospont!
A kihagyott jelenetekről:
Természetesen most is, mint mindig,
nem tudtak belesűríteni mindent szóról szóra pontosan ugyanúgy a történet moziváltozatába,
mint az a könyvben eredetileg szerepelt. Igazából ezzel nem is volt nagy
problémám, mert a fontosabb jelentek, gesztusok és mozzanatok még így is
megjelentek a filmben, legfeljebb egy kicsit más szituációban. Amit viszont
hiányoltam, az a kéztöréses-kórházas rész volt, akik olvasták a sztorit, azok
tudják miről beszélek. A többi résszel ki voltam békülve.
Összességében a film is tetszett, bár
annyira nem tudott lekötni, mint a könyv. El tudtam volna képzelni egy kicsit
rövidebbre a dolgot, és jobban összesűríteni az eseményeket, hogy kicsit
izgalmasabb legyen nézni. Egyébként teljesen rendben volt, ez kivételesen azon
adaptációk közé tartozik, amelyekről a pozitív véleményem több, mint a negatív.
De azért valljuk be, még mindig a könyv
az igazi.
***
A könyvet köszönöm a Gabó Kiadónak! Bár a regényt
recenzióként olvastam, ez semmilyen mértékben nem befolyásolta a véleményemet,
a fent leírtakat mind őszintén gondolom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése