Őszintén
imádtam a trilógiát. Az egyik kedvenc sorozatom. Így, hogy kifejezzem
csodálatom, egy rövid fanfiction-nel érkeztem, ami betekintést enged a
szereplők általam elképzelt jövőjébe egy új karakter szemszögéből.
Metias-ék ma az iskolában a Köztársaság és a Kolóniák
közt dúló, immáron rég befejezett háborúról tanultak. Arról a háborúról, melyben
szülei, June és Daniel is részt vettek. De bárhogy is faggatta őket, a fiú nem
kapott választ a kérdéseire.
Pedig olyan
izgalmas lehetett! – gondolta,
miközben kishúgáért ment az óvodába – Biztos
egy csomót harcoltak, meg szerepeltek az óriásképernyőkön!
Mikor Katy-vel hazafelé tartottak, elhaladtak a
nagybátyjuk, Eden Bataar Wing, a híres mérnök és feltaláló munkahelye előtt. A „Tudósbunker”-nek
csúfolt épületkomplexum a régi nyomornegyed (melyet a Matias születése utáni
évben teljesen felújítottak) főutcáján állt. Az épület előtti padon ücsörögve
egy ősz öregember eszegetett. Eden munkatársa, Derek Houston volt az, aki mikor
észrevette a fiatalokat, szívélyes mosollyal üdvözölte őket. Matias-nak remek
ötlete támadt.
-Jó
napot, Dr. Houston – hajtotta meg tisztelettudóan a fejét Matias, és finoman
oldalba bökte a mellette ácsorgó húgát, emlékeztetve őt az illemszabályokra.
Mikor a kislány is elcincogott egy „Csókolom”-ot, a fiú folytatta – Eden bácsi
ma bent van? – mutatott az épületre.
-Igen
fiam, éppen egy újfajta hologramon dolgozik. De szerintem szívesen fogad
benneteket. Legalább pihen egy órácskát – mondta a tudós, majd élvezettel
harapott egyet a szendvicséből.
-Később
feltétlenül meglátogatom, most viszont haza kell vinnem Katy-t. Majd szólna
neki, hogy nemsokára visszajövök?
-Persze
fiam. Ahogy azt is megmondom neki, hogy ha ma is túlórázni mer, elintézek neki
egy hét kényszerszabadságot. Nem egészséges, hogy egyfolytában csak dolgozik – dohogott
barátjáért aggódva Dr. Houston.
-Köszönöm,
de most már mennünk kell. Viszlát! – Matias megfogta húga kezét, majd a
legrövidebb úton hazavitte a kislányt.
Matias a Tudósbunker előterében már automatikusan a
laborok felé vette volna az irányt, amikor a recepciós utánaszólt.
-Eden
az irodájában vár, Matias!
A fiú
meglepetten fordult hátra.
-Tényleg?
Ez furcsa… Köszönöm, Helga. További szép napot! – mosolygott a pult mögött álló,
húszas éveiben járó lányra, majd elsietett az irodák irányába.
Nagybátyjához belépve Matias-t a szokásos káosz
fogadta. Mindenfelé tudományos magazinok hevertek, néhol kiegészülve egy-két
tervrajzzal, vagy alkatrésszel. A levegő kissé már elhasználódott a
helyiségben, aláfestő zeneként pedig a halkra vett híradó szólt a TV-ből. A
rumli közepén pedig a harmincas éveit taposó, kicsit görnyedt hátú, szeretett
bácsikája ült egy kopott fotelban, ritka gyógyteáját kortyolgatva.
-Eden
bácsi! De jó újra látni! – köszöntötte a férfit széles mosollyal az arcán
Matias.
-Téged
is fiacskám, téged is. De képzeld mi történt – kezdett mesélni Eden, miközben
unokaöccsét követte szemével, amint éppen ablakot nyitott – Derek kizárt a
laboromból! ÉS megfenyegetett, hogy miután beszéltem veled, menjek haza,
különben kényszerszabadságra küldet! Pedig már olyan közel voltam a
megoldáshoz! Éppen egy újfajta hologramon dolgozom, ami…
-Ez
tényleg nagyon érdekes Eden bácsi, de én most nem ezért jöttem – szakította félbe
apja öccsét Matias, tudva, hogy ha a férfi belekezd új kutatása ismertetésébe,
akár hálózsákot is hozhatott volna – Igazából azt szerettem volna kérdezni,
hogy… Szóval ma az iskolában arról a Kolóniák – Köztársaság háborúról
tanultunk, amiben ti, anya, apa és te is részt vettetek. Esetleg… Tudnál róla
mesélni?
Eden arcán árnyék suhant át, szemébe szomorúság
telepedett. De gyorsan rendezte arcvonásait, és immár közönyös tekintettel
nézett a vele szemben lévő, foltos kanapén ülő Matias-ra.
-Látod
ezt? – emelte le fejéről a szemüvegét, hogy megmutassa unokaöccsének –
Vékonyított lencsés, HD felbontású, látásjavító okosszemüveg. Sok évvel
ezelőtt, a háború idején, az akkori legfejlettebb készüléket hordtam. De még
annak a lencséje is volt vagy 2 centi vastag, és úgy is alig láttam. Szinte
teljesen vak voltam. És tudod miért? – pillantott újra unokaöccsére, akin
látszott, nem teljesen érti, hogy jön ez ide – Egy vírus miatt, amit a saját
tudósaink fejlesztettek ki ellenünk, a nyomornegyedbeliek ellen. Majdnem
meghaltam, de jött apád, és segített. Ennek ellenére emberek tucatjainak
kellett tényleg a túlvilágra költöznie. Egy kísérlet miatt! Szörnyű volt,
szinte ép ésszel felfoghatatlan, ahogy az emberek egymást pusztították. Mert
nem velem történt meg akkor a legrosszabb dolog. Távolról sem… Ezért kérlek, ne
kérdezgesd tovább a szüleidet. Erre senki nem akar emlékezni – tette le az üres
teáscsészét egy könyvkupac tetejére, majd felállt, hogy bezárja az ablakot.
Mire visszafordult a kanapé felé, Matias már ne volt a szobában.
Matias egyedül sétált hazafelé az utcán. Vacsoraidő
volt. Elképzelte, ahogy édesanyja szed Katy-nek egy tányér ragut, majd végtelen
szeretettel a férjére mosolyog.
Szörnyűségeket… - gondolta – Szörnyűségeket
kellett átélniük, mégis képesek szeretni. A karjaikban, szemük előtt haltak meg
a barátaik, a családtagjaik, mégis az életet választották. Bátrak… hihetetlenül
bátrak.
Matias megállt egy pillanatra a bejárati ajtajuk
előtt, hallgatta a boldogság hangjait, a kiszűrődő nevetést és a vidám
beszélgetést, figyelte az ablakon át kiáradó fényben táncoló árnyékokat, majd
benyitott. Próbálta rendezni arcvonásait, ahogy bácsikájától látta, úgy tenni,
mintha semmiről sem tudna, és olyan bátornak lenni, mint a szülei.
Mondd el Te is, szerinted mi történt a befejezés után, vagy mit változtattál volna az író helyében! A véleménynyilvánításról további információkat Az oldal működése menüpontban találsz. Az Alternatív befejezés rovatról pedig ITT olvashatsz még.
Ó! Ezt jó volt olvasni...picit visszarepített a Legenda világába :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett :-)
TörlésEz tetszik! Kár hogy Junenal és Dayel nem találkozunk, na de nem lehetek telhetetlen. Nagyon jó kis fanfic lett.
VálaszTörlésKöszönöm szépen, örülök, hogy tetszett. :)
Törlés