Soman Chainani: Jók és rosszak iskolája - Jók és rosszak iskolája #1

A Prológus tagoktól már számtalan jót hallottam erről a regényről, így amikor névnapomra megkaptam a könyvet, én is lelkesen vetettem bele magam az olvasásba. Egy részről lenyűgözött a történet, másrészről viszont egy picike csalódás is ért.

Sophie és Agatha jó barátnők; a következő tanévben felfedezik, hová kerül minden eltűnt gyerek: a Jók és Rosszak Iskolájába, ahol egyszerű fiúkból és lányokból tündérmesehősöket és gazembereket képeznek. Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik, hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül.

Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják, hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek, hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha… végigélik.

Eredeti cím: The School for Good and Evil

Sorozat: Jók és rosszak iskolája

Megjelenés éve hazánkban: 2015

Eredeti megjelenés: 2013

Kiadó: Twister Media Kiadó

Kiadói sorozat: -

Oldalszám: 580

Bevallom őszintén, először eléggé szkeptikus voltam. Ötletem sem volt, hogy fog majd Soman ilyen megszokott mesebeli alaphelyzetbe valami újat, forradalmit szőni, amitől ennyien szeretik és imádják a sorozatot, viszont túlmutat egy hercegnő letört műkörmének problémáján.

Na, a történet végére olyan izgalmakat éltek át a szereplők és velük együtt én is, hogy csak pislogni tudtam, mint hal a szatyorban. Az író úgy csűrte-csavarta a dolgokat, hogy végül sosem tudtam eldönteni, ki ellenség, és ki szövetséges; olyan fordulatokat vitt végbe, amelyekről még csak álmodni sem mertem. Ilyen szempontból jár a hatalmas piros pont, mert azért nem kis fantázia kellhetett ahhoz, hogy egy szokásos hercegnős-boszorkányos-királyfis estimeséből végül egy ilyen csodálatos cselekményű, az emberi jellemet boncolgató írást hozzon ki.

A szereplőktől viszont már nem voltam ennyire elájulva.

forrás

Sophie-tól konkrétan falra másztam. Az őrületbe kergetett a folytonos cicomázkodásával, és ahogy a körülötte levőket kezelte. Egyszer olyan szívesen megnéztem volna, ahogy valaki úgy bánik vele, mint ő az állítólagos barátaival. Esküszöm, sokkal szimpatikusabb volt a könyv végén, mint az elején [SPOILER pedig akik olvasták már a regényt, tudják, milyenné is válik a lány SPOILER VÉGE].

Agathát már sokkal jobban bevette a gyomrom, bár ő sem vált a kedvencemmé (most, hogy belegondolok, egyáltalán nem is volt kedvenc szereplőm). Kész felüdülés volt Sophie után végre egy olyan lánnyal találkozni, aki szerény és önzetlen, emellett pedig folyamatosan azt lesi, mit tehetne barátnője boldogsága érdekében. Az ő karakterében viszont pont az igénytelenséget láttam eltúlzottnak. Értem én, hogy ő a falu boszorkánya meg minden, de kérem! Egy hajmosás még senkinek sem ártott meg!

Tedrosról meg inkább ne is beszéljünk. Az a srác az egyik pillanatban olyan vak, hogy akkor sem venné észre a neki szánt lányt, ha „Tedros igaz szerelme” feliratú, villogó neonfeliratokkat aggatnánk tele szerencsétlent, a másik pillanatban pedig már a hős szerelmest játssza. Mondjuk, ha figyelembe veszem azt az információt, amit megtudhatunk a családjáról, akkor már jobban értem a viselkedését (de attól még ugyanúgy idegesít. A fiatalabb generációnak tanulnia kéne a szülei hibáiból, nem újra elkövetni azt.).

Bár a szereplőket jól lehúztam (shame on me), mégis tetszett a történet, és csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy vegye kézbe a könyvet. A cirka 600 oldal pedig ne ijesszen meg senkit, rendkívül olvasmányos a regény, és a temérdek mennyiségű izgalomnak köszönhetően hihetetlenül gyorsan lehet vele haladni.