Pan-dji: Vádirat

Ez a bejegyzés a Prológus Diktatúrák hetének keretein belül látott napvilágot. A könyvért külön köszönet a Libri Kiadónak!

Nyílt titok, hogy imádom Dél-Koreát. A nyelv, a kultúra, az emberek egyszerűen elvarázsolnak napról napra, így természetes velejárója a dolognak, hogy az ország egykori másik felére is kíváncsi lettem. Tavaly kezdtem el Észak-Koreával kapcsolatos könyveket és egyéb cikkeket olvasgatni, egyszer még egy előadásra is beültem. Úgy gondoltam, eléggé kiismerem már magam az országgal kapcsolatos irodalom terén, de Vádirat megjelenése után be kellett látnom, ez igencsak elhamarkodott kijelentés volt.

Észak-Koreáról ​keveset tudunk. Az országgal kapcsolatos híreket a nukleáris és rakétakísérletek, vagy a kommunista dinasztia aktuális uralkodójának külső szemlélő számára megdöbbentő kinyilatkozásai, tettei dominálják.

Belső világáról, az emberek hétköznapjairól, gondjaikról, bánataikról imitt-amott jelentek meg írások, főként észak-koreai menekültek tollából, olyanokéból, akiknek sikerült megszökniük az északi rendszer poklából.

A Vádirat azonban az első mű, melynek írója ma is Észak-Koreában él. A személyével kapcsolatos részletek a szerző védelme érdekében homályban maradnak. A neveket és a helyszíneket érthető megfontolások alapján, számolva a súlyos retorziókkal, ugyancsak megváltoztatták.

Az elbeszélések valódiságában mégsem kételkedünk egy pillanatig sem. Mert maguk a történetek nagyon is valóságszerűek. Mert nagyon is beleférnek abba a képbe, amelyet ezzel az országgal kapcsolatban magunk elé képzelünk. Mert valóságosnak tűnnek a helyszínek, az emberek, a környezet és a konfliktusok. Egyszóval minden.

Olvasva az írásokat hol elcsodálkozunk, hol megdöbbenünk. Felháborodunk, gyomrunk görcsbe rándul: lehetséges, hogy a 21. században ilyen élet jut osztályrészül egy egész népnek, huszonhétmilliónyi embertársunknak. És magunkban tiltakozunk: hogyan nézheti ölbe tett kézzel a nemzetközi közösség, hogy mindez a szemünk előtt megtörténhessen?

A Vádirat szerzője és azok, akik a műnek Észak-Koreából való kijuttatásában szerepet játszottak, már megtették a magukét. Ők nem ültek ölbe tett kézzel. Rajtunk a sor, hogy mi is tegyünk valamit. Első lépésként, hogy elolvassuk és átérezzük a Vádiratban szereplő tanúvallomásokat.

Eredeti cím: -

Megjelenés éve hazánkban: 2017

Eredeti megjelenés: -

Kiadó: Libri

Kiadói sorozat: -

Oldalszám: 266

A fülszöveg elolvasása után ötletem sem volt, miféle könyvre számíthatok, viszont mindenképpen megfogott a gondolat, miszerint a regény írója még mindig szülőföldjén él. A menekülési történeteket szavakba foglaló írókkal és aktivistákkal szemben neki nincs összehasonlítási alapja, milyen is lehet a világ „odakint”. Vajon milyen képet fest majd le a hazájáról? Számomra főleg ez adta meg a könyv varázsát. Egy olyan szemszögből közelítette meg az ottani élet mindennapjait, amilyenre még nem volt példa.

Általában, amikor nekifutok egy ilyen regénynek, mindig visszaveszek az elvárásaimból, ugyanis én is tisztában vagyok vele, hogy ez nem szórakoztató irodalom, legalábbis én nem tekintem annak, bármennyire groteszk módon is érdekel a kötet témája. Tudom, hogy itt nem számíthatok olyan olvasmányos stílusra, mint a YA könyvek esetében, sem gyönyörűséges barokk körmondatokra. Pont ezért jelentett akkora meglepetést, amikor felfedeztem, nem egy újabb nyers beszámolóval állok szemben, hanem igazi irodalmi alkotással, amely a brutális valóságot tálalja oly módon, hogy az mindenki számára fogyasztható legyen.

Külön ki szeretném emelni, mennyire tetszett Lengyel Miklós fordítása és fordítói előszava, aki az eredeti, Észak-Koreai nyelven írt szöveget ültette át magyarra. Annak ellenére, hogy ezt nem láttam, és egyébként sem érteném meg (még! Elvégre álmodni csak nagyban szabad, nem igaz?), mégis érződött rajta, hogy egy igazi hozzáértő ember adta át az olvasónak a kezében fekvő tudást. Köszönöm!

Eddigi tapasztalataim alapján egy egybefüggő történetet vártam, ennek ellenére hét különálló, tartalmában mégis összefüggő novellát kaptam, amit egyáltalán nem bántam. Mindig is szerettem a rövid elbeszéléseket, bár lényegesen kevesebbet olvasok belőlük, mint vaskos regénytársaikból. Kedvencet nem tudnék megnevezni, mert mindegyik nagy hatással volt rám, időről időre meg kellett állnom, hogy elgondolkozzam az éppen olvasottakon. Kézzel fogható brutalitás nem szerepelt a könyvben, mégis átjött a félelem, a szenvedés és a reménytelenség a sorokon keresztül, amely mindennapi velejárója az egyszerű emberek életének. Megdöbbentő volt, újra és újra.

Eddig is szóba került már, de ebben a kötetben jött ki legjobban, mennyire függnek az ottani emberek felmenőik tetteitől. Ez a gondolat szinte egytől-egyig mindegyik novellában szerepet játszott, ellehetetlenítve olyan fiatalokat, akik egy másik nemzetnél sokra vihették volna. Azt is felfoghatatlan volt megszemlélni, milyen kiterjedt az ottani információhálózat. Mindenki, mindig megfigyelés alatt van. Szinte semmit nem tudsz titokban tartani, és az egész életed merev szabályok között lábujjhegyen lépkedve kell leélned, ha nem akarod, hogy a legapróbb hibád az aktádba bekerülve majd az unokád életét is befolyásolja.

Úgy gondolom, akit érdekelnek a szökési kísérletekről szóló beszámolók, mint az Élni akartam (értékelés ITT), annak ezt a könyvet is el kell olvasni. Mert bármilyen szomorúan is hangzik ez, nem minden történet végződik boldog befejezéssel. Néha igenis érdemes pillantást vetni az érem másik oldalára is, hogy teljes képet láthassunk bizonyos dolgokról.