Ez a bejegyzés a Prológus Gabo projektjének keretein belül látott napvilágot. |
Emlékeztek még a Párválasztó sorozatra, igaz? Még szép, azt a
történetet és a csodálatos borítókat senki nem tudná elfelejteni. Ezért is
lettem annyira izgatott, amikor láttam, újabb könyvét fordították le magyarra
Kiera Cass-nak, ami ráadásul ezúttal nem egy sorozat! El tudjátok ti ezt
képzelni? Egyetlen kötet alatt meg is tudjuk, mi lesz a sztori vége, igazi
kincs ez számomra mostanság. :D
A szerelem, amelyért érdemes kockáztatni.
Sok évvel
ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként
szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az
embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a
kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos
embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet,
és élhet közöttük.
Kahlen már beletörődött, hogy magányosan
tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű,
melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében
álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat,
amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni.
Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor
beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán
tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen
át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni.
Eredeti cím: The Siren
Megjelenés éve hazánkban: 2018
Eredeti megjelenés: 2009
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: -
Oldalszám: 296
Természetesen, mint a Cass könyveknél általában, most sem mehetünk el
szó nélkül a borító mellett, ami ezúttal is szemet gyönyörködtetőre sikeredett.
A legjobban a színek összhatása és a cím betűtípusa fogott meg, de nem utolsó
szempont, hogy a modellt álló lánynak pont olyan haja van, amilyen után mindig
is vágyakoztam… :D
Mint előző könyveiben már olyan jól megszokhattuk, az írónő stílusa
ezúttal is olvastatja magát, olyan szinten, hogy tegnap este például szó
szerint kiesett a kezemből a könyv mikor olyan éjfél és egy óra között
elaludtam felette, ugyanis nem tudtam letenni. El tudom képzelni, hogy ha Cass
éppen a laposférgek táplálkozási szokásairól írna, azt is egyhuzamban
elolvasnám, annyira olvasmányosan fogalmazza meg még a legérdektelenebb témát
is.
Amivel nem igazán tudok dűlőre jutni magamban, az a szirének és a
köréjük felépített, igazából nem is létező legendakör. Amikor először
elolvastam a fülszöveget, annyira megörültem, majdnem kiesett a telefonom a
kezemből. A sellők és egyéb vízi természetfeletti kreálmányok voltak mindig is
a kedvenc karaktereim a fantasy világban, ezért eléggé elszomorított, amikor
adott a lehetőségek tárháza egy írónak, és ő csak a legalapabb szinten
használja ki őket. Igaz, hogy szirénekről szól a könyv, mégis sokszor teljesen
úgy éreztem, hogy egyszerű, mindennapi emberek a szereplők, és nem sok minden különbözteti
meg a könyvet egy másik romantikus YA regénytől. Ami miatt nem élveztem kevésbé
az olvasást, mert azokat is szívesen forgatom. Viszont egy ilyen alapötlettel
sokkal többet vártam volna attól, akinek sikerült egy komplett disztópikus
királyságot felépítenie már korábban.
A cselekmény miatt kicsit szomorú vagyok, ugyanis megint egy olyan
regény sikerült kifognom, amiben túl komolyan vették „a várakozás fokozza az
izgalmat” szabályt. Szép és jó dolog az, amit leírva látunk a fülszövegben,
viszont mint minden hasonló ajánlást, ezt is osztani kell kettővel – ez esetben
inkább néggyel. Az egész, ott ismertetett eseménysorozat nagyjából a könyv
egyharmada, inkább fele után kezd el igazán beindulni, de időről időre még itt
is megállunk, hogy… Én magam sem tudom, miért, ugyanis ezen részeknek nem sok
értelmét láttam, azon kívül, hogy a főszereplő kiadja a benne felgyülemlett
feszültséget, ne adj isten egy újabb depis körre nevezzen be, de erről még
beszélek. Szóval egy szó, mint száz, az én ízlésemnek kissé olyannak tűnt a
cselekmény, mint egy ezeréves Trabant – lassan indul be, hogy vígan pöfögjön
egy darabig, míg egy bizonyos megtett táv után elfárad, és elkezd játszani az
idegeinkkel.
A szereplőkkel, sosem szoktam ilyet mondani, de a legnagyobb problémám
az volt, hogy mindegyikük a jó oldalon állt. Nekem kell valaki egy könyvben,
aki ellen lehet drukkolni, harcolni, néhány esetben pedig meglelni benne az
elveszett rossz oldalamat és kinevezni kedvencnek. Ebben az esetben a
szereplőink nem egy konkrét személlyel álltak szemben, hanem egy helyzettel,
amin nem nagyon tudtak változtatni, és ez kicsit demotiváló volt számomra.
Ha viszont kedvenc szereplőt kéne választanom, én az Ócenára szavaznék,
érdekes volt, hogy bár ő birtokolta a legnagyobb hatalmat a könyvben, mégis a
víztömeg állt legközelebb az emberi esendőséghez.
Azt sajnálom nagyon, hogy a főszereplőbe nem tudott senki sem egy kis
határozottságot, de ha más nem, életkedvet lehelni. Megértem a helyzetét,
tényleg. De! Attól még, hogy valami rossz, nem jelenti azt, hogy nem tudunk
változtatni valamin, legalább a hozzáállásunkon. Ott volt az élő példa Kahlen
előtt, aki leküzdötte az „életstílusa” adta akadályokat, és megbánások nélkül
kezdte újra emberi életét. Szerintem nyugodtan példát vehetett volna róla a mi
főszirénünk, ahelyett, hogy hetekig bezárkózik a szobába.
Lassan kezd túl hosszúra nyúlni ez a bejegyzés, így rövidre fognám a
végét. Bár elég sok apró negatívumot kiemeltem a könyvről most, a nagy egészet
nézve, bár nem volt olyan jó történet, mint arra számítottam, egyszer el lehet
olvasni. Könnyű kikacsolódást jelent, és gyorsan túl van rajta az ember,
miközben szórakozva tölti el azt a pár órát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése