Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Ez a bejegyzés a Prológus Klasszikusok hetének keretein belül látott napvilágot.

Még ezer évvel ezelőtt egy YA könyvben olvastam, hogy a főszereplő az Elfújta a szelet olvasta. A legtöbb klasszikus olvasmányomat más könyvekből inspirálódva kezdem el, példának okáért a Jane Eyre és az Üvöltő szelek is így kötött ki az olvasmánylistámon. Tisztában voltam vele, hogy itt nem egy gyors olvasásról lesz szó, így kivártam, amíg több időt tudok egyetlen könyvre rászánni. A mostani hetem elég nyugis volt, ráadásul pont Klasszikus hetet tartunk a Prológuson, szóval nincs is jobb alkalom, mint a most ennek az értékelésnek a megírására.

Scarlett O'Hara, Észak-Georgia ünnepelt szépsége tizenhat esztendős, amikor e monumentális regény első lapjain találkozunk vele – és huszonnyolc, amikor elbúcsúzunk tőle. A közben eltelt tizenkét esztendő nem csak Scarlett életében sorsformáló időszak: átalakul szűkebb környezete, de tágabb pátriája, az amerikai Dél is – mert közben lezajlik az amerikai polgárháború, Észak és Dél harca, amely mindkét félnek mérhetetlen szenvedést okoz.

Margaret Mitchell, maga is a Dél szülötte, tízévi gondos kutatómunka után részletes és hű képet fest a háborús Dél megrázó hétköznapjairól s a vereség utáni újrakezdés megpróbáltatásairól.

A regény 1936-ban jelent meg Amerikában, s addig ismeretlen szerzőjét egy csapásra világhírűvé tette, néhány év alatt több millió példány kelt el művéből, s elnyerte a legrangosabb amerikai irodalmi kitüntetést, a Pulitzer-díjat. 1939-ben azóta is nagy sikerrel játszott filmet forgattak belőle Vivien Leigh, Clark Gable és Leslie Howard főszereplésével.

A szép Scarlett O'Hara viharos szerelmeiről és örök szenvedélyéről, a családi birtokról szóló regény lebilincselő olvasmány.

Eredeti cím: Gone with the Wind

Megjelenés éve hazánkban: legutóbb 2014

Eredeti megjelenés: 1936

Kiadó: Európa

Kiadói sorozat: -

Oldalszám: 1176

Bár nem olvasok túlságosan gyakran klasszikusokat a kötelezőket leszámítva, amikor mégis, az egyik biztos pont amit tuti szeretni fogok bennük, az a stílusuk. Imádom, hogy ilyen szépen, szinte dallamosan vannak megfogalmazva a mondatok, van egy saját üteme a történet folyásának. Fellélegeztem, hogy bár a táj szépségét itt is gyakran dicséri az írónő, ami nem meglepő, hiszen zömében vidéki emberek a szereplők, mégsem oldalakon keresztül kell hallgatnunk, milyen szép zöld is volt a fű a reggeli harmat után. Lehet, hogy ez csak az én furcsaságom, de mindig is elvarázsolt a régi könyvek hangulata, szóhasználata, stílusa, és ez alól ez a történet sem volt kivétel.

Mikor azt mondom, hogy egy „féltégla” könyvvel van dolgom, akkor egy kb. 500 oldalas könyvre szoktam gondolni. Nos, az Elfújta a szél a „duplatégla” fantázianevet is méltán megérdemli a maga cirka 1200 oldalával. Őszintén szólva ilyen téren bűnös is vagyok, ugyanis én csak az első 550 oldalig bírtam, a többit a röpke 3 és fél órás filmből raktam össze.

A cselekményt egyébként leginkább egy antik spanyol szappanoperához tudnám hasonlítani. Csak itt most nem a szegény, észrevétlen gyémántlelkű lányka szemszögéből látjuk a dolgokat, hanem a helyi nőstényoroszlánéból, aki a környéken levő összes férfira rá akarja tenni a mancsát. Szóval nagyjából el tudjátok képzelni, milyen kesze-kusza szerelmi szálakat kell kibogozni olvasás közben. Amivel nem is volt gondom, sőt, egy ideig még érdekesnek is tartottam. Csak utána eljutottunk egy holtponthoz, ahonnan kezdve mindenkinek egy bizonyos férfi kellett és ugyanazokat a köröket jártuk végig újra és újra De akárhogy is, 550 oldalnál azt mondtam, válaszokat akarok, márpedig most, így elgyengültem és a könnyebbik utat választottam. Pedig az érdekesebb részek pont utána következtek!

Ami miatt kifejezetten hasznosnak tartottam, hogy elolvastam a könyvet, mindenképp a történelmi háttér volt. A történet az amerikai polgárháború idején játszódik (1861-65), amelyről még sosem olvastam korábban, csak a történelemkönyvben. Sokkoló volt számomra, hogy az akkori nőknek milyen eszetlen társadalmi elvárásoknak kellett megfelelniük, és ezt egy pillanatig sem kérdőjelezték meg. Tudom, ez csak modern szemmel tűnik ennyire borzasztónak. Viszont kifejezetten idegesítő volt, amikor háború idején is apró-cseprő formaságokon aggódtak az „úrihölgyek”, ahelyett, hogy gondolkoztak volna.

Én is pont ilyen fejjel néztem végig,
hogyan ármánykodik Scarlett.

Scarlett O’harát, történetünk főszereplőjét szívből utáltam. Elkényeztetett, gazdag lány, aki senki mással nem törődik, csak magával, szörnyű a személyisége, és felettébb gerinctelennek tartom, amit a férfiakkal és néhány női szereplővel művelt a történet során. Viszont azt elismerem, hogy van benne kurázsi rendesen, és ahhoz, hogy minden az ő érdekeit szolgálja, végtelen esze van. Volt egy fordulópont azonban, a háború előli menekülés, ahonnan kezdve megtanultam tisztelni, amit képvisel (őt magát továbbra is ki nem állhattam, ez változatlan maradt). Rengeteg szellemi és fizikai erő kellett több száz nőnek országszerte, hogy a háborút átvészeljék, és utána újrakezdjék az életüket az elesett férfiak nélkül, egy olyan társadalomban, ahol a nőknek eddig csak szépnek kellett lenni és gyereket szülni. Az, ahogy Scarlettnek a semmiből sikerült újra felépítenie egykor elveszettnek hitt életét (még ha a módszerei eléggé sajátosak és megkérdőjelezhetőek voltak is), a kitartás, amivel véghezvitte ezt az egészet, szerintem nem kis dolog.

Várakozásaimat felülmúlta a könyv, bár nem sokkal. Lehet, hogy önmagához képest mozgalmas a cselekmény, de nekem akkor is túlságosan hosszú volt. A szereplők közül egyedül Butler kapitányt sikerült megkedvelnem, a többiektől sajnos még a hideg is kirázott. Márpedig elég nehéz úgy olvasni egy könyvet, ha legszívesebben mindenkit kiradíroznál belőle. Az örök kedvencem továbbra is a Jane Eyre marad klasszikusok közül, de nem bántam meg, hogy legalább a feléig eljutottam az Elfújta a szélnek.

Savage Butler kapitány, a kedvenc pillanatom az egész filmből.