Gayle Forman: Csak egy nap

Már régóta határozott célom volt elolvasni egy Gayle regényt, főleg a Ha maradnékot. De sajnos a könyvtárban mindössze a Csak egy nap című írása volt bent, így őt hoztam haza, amit egyáltalán nem bántam meg. Nem egy világmegváltó alkotás, de szerintem nem volt időpocsékolás elolvasni.

Allysont, a burokban nevelt amerikai lányt érettségi ajándékként a szülei befizetik egy nyugat-európai körútra. Londonban, egy szabadtéri Shakespeare előadáson találkozik Willemmel, a lezser holland színésszel, és azonnal kipattan közöttük a szikra. Amikor a sors másodszor is összehozza őket, Allyson rá nem jellemző módon letér a járt útról, és követi Willemet Párizsba. A szikrából egyetlen nap alatt fellobban a láng… amíg Allyson arra nem ébred az együtt töltött viharzó nap után, hogy Willem elment.

A sorsfordító napot az önmegismerés éve követi: Allyson megszabadul a belé nevelt korlátoktól, hogy megtalálja igazi szenvedélyeit és talán az igazi szerelmet.

Eredeti cím: Just One Day

Sorozat: -

Megjelenés éve hazánkban: 2014

Eredeti megjelenés: 2013

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Kiadói sorozat: -

Oldalszám: 382

Bár nem szoktam, most megjegyeznék pár dolgot a fülszöveggel kapcsolatban. A legnagyobb bajom az vele, hogy előre elmondja szinte az egész történetet. Sokkal jobb lett volna, ha kissé homályosabb fogalmazással, 1-2 költői kérdéssel kiegészítve. Nekem ez így kicsit snassznak és túl spoileresnek tűnik, (nem mintha én jobbat tudtam volna írni :D) és ha nem ismerném már az író nevét és a hozzá fűződő sok pozitív véleményt, valószínűleg nem cipeltem volna a buszon.

Az viszont tetszett, hogy Gayle nem sokat pepecselt előkészítéssel, hanem egyből beledobta az olvasót a mély vízbe, az események közepébe. Így is megismertük a történet hátterét, de nem kellett hosszú fejezeteken keresztül Allyson eddigi, picikét unalmas előéletén átrágni magunkat.

„Pislogok párat. A szemem alkalmazkodik, és látom, hogy a srác magas, talán jó harminc centiméterrel is magasabb nálam, és vékony.  A haja a szőke összes árnyalatában játszik, a szeme annyira barna, hogy az már szinte fekete. Hátra kell szegnem a fejemet, hogy felnézhessek rá, ő pedig lehajtja a fejét, hogy lenézhessen rám. [..]

A kezembe nyom egy röplapot.

-   Majd gondolkozunk rajta - mondja kacér hangján Melanie.

A srác felvonja a fél vállát, és annyira félrehajtja a fejét, hogy az álla majdnem hozzáér a kiálló vállcsontjához.

-   Ahogy akarjátok - mondja, de közben engem néz, mielőtt odaügetne a csapatához.”

A szereplők egyetemista huszonévesek, név szerint Allyson és Willem (akinek a nevét mindig Wiliemnek olvastam J). A szokásos, könyves felállást tapasztalhatjuk, miszerint a korlátokkal megpakolt, okos, önbizalom-hiányos és véletlenül szép lány találkozik egy hihetetlenül jóképű, rendes, szintén eszes sráccal, akiről fürtökben lógnak a gyönyörűbbnél gyönyörűbb lányok, neki mégis csak a mi gátlásos galambocskánk kell.

Allyson nekem eléggé unszimpatikus volt. Felvették az egyetemre, de azért elmegy egy teljesen idegen emberrel, egy szintén ismeretlen városba, úgy, hogy se telefonja, és csak minimális mennyiségű pénze van. Na, én itt teljesen kiakadtam. De mondván, hogy ez úgyis csak egy könyv, ilyen a valóságban nincs, túllendültem a megbotránkozásomon, és folytattam a könyvet. De a könyv közepe felé már vissza-visszakívántam azt a szertelen lányt, aki a történet elején volt, mert szegény teljesen magába roskadt, és leginkább olyan volt, mint egy zombi. Ijesztő. De szerencsére ebből is kilábalt valahogy. ;)

Willem… Róla nem sokat tudok mesélni. Holland srác, aki furcsa készetetést érez arra, hogy olyan lányok csuklóját nyalogassa, akiknek még a nevét sem tudja. :D Valahogy mindig eszébe jut egy nyálas klisé, kalandvágyó, izgalmas, és nem utolsó sorban, színész. Az írónő tényleg nagyon próbálkozott tökéletes férfit alkotni, de szerintem nem jött össze. Willem valahogy… Túl sok.

„Itt megfogja a másik csuklómat, azt, amelyiken az órát viselem, és addig fordítja el a pántot, amíg meg nem leli, amit keres. Ismét megnyalja a hüvelykujját, de most az anyajegyemet kezdi dörgölni, keményen, mintha eltüntetni próbálná.”

A cselekményt leginkább egy hosszú völgyhöz tudnám hasonlítani. Alig bírsz fékezni, amikor lefelé mész, pörögnek az események és csak falod az oldalakat, úgy gondolod, végre egy olyan könyv, ami neked íródott. És akkor leérsz a völgybe, látod magad előtt a pusztaságot, a végeláthatatlanul hosszú egyenes síkságot, kezdetét veszi az unalmas, vontatott rész, azt gondolod, hogy ez mégsem az a regény, amit kerestél, de már csak azért is végigolvasod, legalább tudd meg, hogy lesz-e újabb út felfele. Amikor pedig megtalálod, örömödben, hogy végre, nincs veszve minden remény, szinte szállsz felfele, és megint nyüszögsz (vagy azt csak én szoktam?) izgalmadban, hogy akkor most mi lesz. De van egy rossz hírem. Amikor felérsz, csak egy szakadékot látsz magad előtt, mert pont a legizgalmasabb résznél fejeződik be a könyv!

Szóval, összességében nem volt rossz, de kiemelkedő kategória sem. Inkább olyan semleges. Legalább egy dologra megtanít: Soha ne menj el egy helyes holland sráccal Párizsba, csak ha van nálad telefon, és tudjátok egymás számát. ;’D

Már olvastad? Írd le Te is, mit gondolsz a könyvről! A véleménynyilvánításról további információkat Az oldal működése menüpontban találsz.