Ez a bejegyzés a Prológus oldalán folyó Sophie Hanah hét keretén belül látott napvilágot. A könyvért hálás köszönet a Kossuth Kiadónak! |
A krimiket, bár nem túlzottan sokat olvasok belőlük, mindig is
szerettem. Ezért is örültem, amikor Uszáma megkérdezte, nem szeretnék-e részt
venni egy Sophie Hannah projektben, mivel már úgyis régen volt valami izgalmas
nyomozós sztori a kezemben. Azért a bántó távolságra esett a választásom, mert
a fülszöveg és az ajánlások alapján az én szívemhez nagyon közel álló
romantikus szál is helyet kapott, de őszintén szólva, egyáltalán nem olyan
olvasmány volt ez számomra, mint amilyenre számítottam – mind negatív, mind
pozitív értelemben.
Hátborzongató, csavaros thriller
megszállott szerelemről, lelki kínzásról és az emberi szív legsötétebb zugairól
az Idegen arcocska című bestseller szerzőjétől.
Három évvel
korábban rettenetes dolog történt Naomi Jenkinsszel – olyan szörnyűség, hogy
senkinek nem merte elmondani. Naomi most újabb titkot rejteget: a boldogtalan
házasságban élő Robert Haworth szeretője. Mikor Robert eltűnik, Naomi tudja,
hogy valami baja történt. De a rendőrséget nem sikerült erről meggyőznie.
Robert felesége kijelenti, hogy férje nem is tűnt el. A kétségbeesett Naomi, ha
nem tudja meggyőzni a rendőrséget, hogy Robert veszélyben van, meggyőzi őket
arról, hogy szeretője másokat sodor veszélybe. Ekkor
haladék nélkül hozzáfognak a kereséséhez.
Eredeti cím: Hurting Distance
Megjelenés éve hazánkban: 2012
Eredeti megjelenés: 2007
Kiadó: Kossuth Kiadó
Kiadói sorozat: -
Oldalszám: 338
Elsősorban a könyv felépítéséről, stílusáról szeretnék pár szót ejteni.
Tetszett, hogy három fő részre volt osztva a könyv, kissé elhatárolva egymástól
a legfontosabb eseményeket. Érdekes volt, ahogy az első oldalon máris egy
prológusként funkcionáló levelet találunk, mindenképpen felcsigázza az olvasót,
és még többre éhesen ugrunk fejest a sztoriban. A fejezetek több szereplő
szemszögéből is olvashatóak, ami néhol idegtépő, mert már tűkön ülünk a
folytatást várva, de a legtöbb esetben mégis kifizetődő, ugyanis olyan dolgokra
is fényt deríthetünk némelyikük szemszögéből, amelyet a másik fél nem tudhat,
még a befejezés pillanatában sem.
Az írónő stílusa annyira nem ragadott magával, de ez nem is meglepő egy
krimit olvasva. Teljesen korrekt és pártatlan megfogalmazásban tárta elénk a
történéseket, ami miatt minden elismerésem, mert biztos vagyok benne, agyalt
felette néhány napot, mire kitalálta, hogy tálalja fontos részletek kiadása
nélkül a dolgokat.
Maga a cselekmény volt az, amivel szemben a legnagyobb kétségeim
vannak. A fülszöveg alapján egy fordulatos, gyorsan pörgő történetet
vizualizáltam magam elé, amelyet alig tudok majd letenni. Amikor azonban
elkezdtem az olvasást, kicsit csalódásként ért, hogy mégis főleg a drámai,
lelki része kapott nagyobb hangsúlyt a történteknek, az eltűnési eset és azt
megelőző események egyrészt eléggé egyértelművé váltak egy idő után, másrészt
ezen a szálon sokszor jutunk hullámvölgyekbe, ahol egyszerűen csak stagnálunk,
és várjuk a csodát. Ezáltal (számomra legalábbis) néhol vontatottá, unalmassá
vált a könyv, de azért folytattam, mert kíváncsi voltam a végkifejletre.
Megeshet, hogy én választottam rosszul könyvet, vagy túlságosan magasak az
elképzeléseim. Én mégis úgy érzem, hogy ezen a téren lehetett volna fejleszteni
a történetet, esetleg felesleges jelenteket kivágni belőle.
Mint az előbb is említettem, az érzelmi oldala mégis nagyon erőteljes
volt a regénynek. Én magam nem kifejezetten kerültem közel a szereplőkhöz,
mégis megrendítő volt látni, miken kellett keresztülmenniük életük során. Tetszett,
ahogy Sophie a karakterek közötti kapcsolatokkal „játszott”, a háttérben
megbúvó bábmesterként mozgatva a szálakat. Egy-egy szereplő, például Robert
személyiségének megalkotását zseniálisnak tartottam, csak ámultam, milyen
komplex embert sikerült alkotnia az írónőnek. Akit legközelebb éreztem magamhoz
az Charlie, a nyomózónő volt. Őt éreztem mindenki közül a „legemberibbnek”,
akiben „valódi” érzéseket is sikerült felfedeznem. Egyedül csak azt sajnálom,
hogy pont az ő szálát nem sikerült úgy lezárni, ahogy megérdemelte volna,
kicsit függőben maradtak a dolgok, az olvasók képzeletére bízva a dolgot.
Mindenképpen meg kell még jegyeznem, hogy ez nem egy könnyen emészthető
olvasmány. Olyan szörnyűségekről van szó, amelyekre még legvadabb álmainkban
sem gondolnánk, ezért az én személyes véleményem alapján 18 éven aluliak kezébe
fenntartásokkal adnám. Nem akarok elspoilerezni semmit, de néha meg kell majd
állni a történetben, és gondolkozni egy kicsit a történteken. Mint már
kifejtettem, a Bántó távolság (az én megítélésem alapján) elsősorban az olvasó
szívére szándékozik hatni, mint az agytekervényei megmozgatására.
Összességében számomra a Bántó távolság egy közepes minőségű olvasmány
volt. Nem bántam meg, hogy a kezembe vettem, de nem vagyok benne biztos, hogy
ha valaki krimiajánlást kérne tőlem, ez lenne az a könyv, amire felhívnám a
figyelmét. Lehet, hogy én olvastam rosszkor, vagy nem fogtam fel teljesen az
üzenetét, de nem vagyok benne biztos, hogy vissza fogok még valaha térni az
írónőhöz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése