2018. január 14., vasárnap

Mary E. Pearson: A Fennmaradottak krónikái ~ Összegző

Ez a bejegyzés a Prológus High Fantasy hetének keretein belül látott napvilágot.
Nem tudom, a többi könyvmoly hogy van vele, de én borzalmasan rossz vagyok sorozatok, még ha csak trilógiák is, befejezésében. Elolvasom az első kötetet, amit, ha tetszett és egy fél éven belül megjelenik a folytatás, követ a második rész. Ezután viszont az esetek nagy részében, még ha mindig érdekelne a befejezés, általában a kiadásra várakozva több, mint valószínű, hogy kilométeres TBR listám miatt elfelejtkezem róla, miszerint én be akartam fejezni az adott trilógiát.
Éppen ezért vagyok most rendkívül büszke magamra, ugyanis végre-valahára eljutottam odáig, hogy megtudjam egy több köteten át tartó történet lezárását. Ha jól sejtem, már legalább fél éve nem volt ilyenben részem…

De nem is húzom tovább a szót, így is eléggé elkalandoztam. Mai bejegyzésem témája, (amint a címből mindenki ki tudott találni) A Fennmaradottak krónikái lesznek, ugyanis a héten, miközben Az árulás szépségét olvastam, újra tetőtől talpig beleszerelmesedtem a történetbe, és bár már értékeltem is, még mindig rossz alkoholista módjára szenvedek a „másnaposságtól”, nem sikerült elbúcsúznom tőle, így jöjjön is egy rövid összefoglalás a könyvekről, és a velük átélt „kalandjaimról”!


Ezt elég régen olvastam, viszont azóta sem felejtettem el, mennyire elámultam a világfelépítés részletességétől és a HATALMAS csavaroktól, amiktől a padlót verdeste az állam. Ekkor még nem volt szokásom, de furcsamód mégis egyedül a borító miatt kezdtem el a trilógiát, annyira tetszett Az árulás csókja külseje. Ami pedig mindennek a tetejébe még a cseresznyét is feltette, az a szerelmi szál volt. Nem árulok el nagy titkot, amikor kijelentem, bizony, szerelmi háromszöggel találkozunk a könyvben, mivel ez elég egyértelmű, már az elejétől kezdve. Viszont amiért örömmel tudok róla beszélni, az abban rejlik, hogy az írónőnek sikerült megmutatnia, lehet úgy is írni a dologról, hogy az ne okozzon hosszútávon agykárosodást és gyomorproblémákat az olvasónak, mint egy-két másik YA-ban.



Ezzel a kötettel már nem volt olyan sok szerencsém, mint az elődjével. Attól eltekintve, hogy szétesett a kezeim közt, RIP, a történet sem tett rám akkora hatást. Az előzőleg megismert erőteljes, energikus szereplőink mintha elfelejtették volna betenni a Duracell nyuszit a hátizsákjukba, mielőtt Vendába indultak, leeresztettek és belassultak, mint a netem hó végén. Ettől kissé elszomorodtam, de szerencsére a könyv végére sikerült magukat újra összeszedniük, így újult erővel vághattunk neki a harmadik kötetnek.






Naiv módon azt hittem, semmi nem fogja tudni überelni Az árulás csókját, erre tessék, a befejező rész fityiszt mutatott, és olyan erőteljes befejezést hozott össze, amit napok múlva sem tudok kiverni a fejemből. Komolyan dilemmát okoz, hányadik helyre is tegyem a könyvet a kedvenceim toplistáján, mivel már így is olyan sokan nyomorognak ott szegény regények, lassan fellázadnak ellenem. :P Ráadásul *dobpergés* a könyv ezúttal egyben maradt, szóval meg is kapta az egyik díszhelyet a polcomon a kötet, mivel a kedvenc színárnyalataimmal dolgozott a borító tervezője, így még szép, hogy megérdemli, hogy minden nap gyönyörködjenek benne.
És nehogy elfelejtsem, örömteli meglepetésként ért, amikor a vége szó után még további bepillantást nyerhettem Morrighan valódi életébe néhány extra fejezeten át. Hihetetlen, micsoda világ eredezik ettől az egyetlen lánykától.

Együttvéve a könyveket, az első szótól az utolsóig szerettem az egészet, és tiszta szívből tudom ajánlani bárkinek, aki kíváncsi egy igazi fantasy-ra, amit biztosan nem fog tudni letenni. A karakterek, mintha csak a saját gyermekeim lennének, olyan büszkeséggel tölt el, micsoda csodálatos felnőttek lettek a történet végére, főleg Lia és Kaled, ők változtak a legtöbbet.
Ha kíváncsiak vagytok a rendes értékelésekre is, fentébb a könyvcímekre kattintva azokat is elérhetitek. ^^

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése