 |
| Ez a bejegyzés a Prológus High Fantasy hetének keretein belül látott napvilágot. |
Nem tudom, a többi könyvmoly hogy van vele, de én borzalmasan rossz
vagyok sorozatok, még ha csak trilógiák is, befejezésében. Elolvasom az első
kötetet, amit, ha tetszett és egy fél éven belül megjelenik a folytatás, követ
a második rész. Ezután viszont az esetek nagy részében, még ha mindig érdekelne
a befejezés, általában a kiadásra várakozva több, mint valószínű, hogy
kilométeres TBR listám miatt elfelejtkezem róla, miszerint én be akartam
fejezni az adott trilógiát.
Éppen ezért vagyok most rendkívül büszke magamra, ugyanis
végre-valahára eljutottam odáig, hogy megtudjam egy több köteten át tartó
történet lezárását. Ha jól sejtem, már legalább fél éve nem volt ilyenben
részem…
De nem is húzom tovább a szót, így is eléggé elkalandoztam. Mai
bejegyzésem témája, (amint a címből mindenki ki tudott találni) A Fennmaradottak krónikái lesznek, ugyanis a héten, miközben Az árulás szépségét
olvastam, újra tetőtől talpig beleszerelmesedtem a történetbe, és bár már
értékeltem is, még mindig rossz alkoholista módjára szenvedek a „másnaposságtól”,
nem sikerült elbúcsúznom tőle, így jöjjön is egy rövid összefoglalás a
könyvekről, és a velük átélt „kalandjaimról”!
Ezt elég régen olvastam, viszont azóta sem felejtettem el, mennyire
elámultam a világfelépítés részletességétől és a HATALMAS csavaroktól, amiktől
a padlót verdeste az állam. Ekkor még nem volt szokásom, de furcsamód mégis
egyedül a borító miatt kezdtem el a trilógiát, annyira tetszett Az árulás
csókja külseje. Ami pedig mindennek a tetejébe még a cseresznyét is feltette,
az a szerelmi szál volt. Nem árulok el nagy titkot, amikor kijelentem, bizony,
szerelmi háromszöggel találkozunk a könyvben, mivel ez elég egyértelmű, már az
elejétől kezdve. Viszont amiért örömmel tudok róla beszélni, az abban rejlik,
hogy az írónőnek sikerült megmutatnia, lehet úgy is írni a dologról, hogy az ne
okozzon hosszútávon agykárosodást és gyomorproblémákat az olvasónak, mint
egy-két másik YA-ban.
Ezzel a kötettel már nem volt olyan sok szerencsém, mint az elődjével.
Attól eltekintve, hogy szétesett a kezeim közt, RIP, a történet sem tett rám
akkora hatást. Az előzőleg megismert erőteljes, energikus szereplőink mintha
elfelejtették volna betenni a Duracell nyuszit a hátizsákjukba, mielőtt Vendába
indultak, leeresztettek és belassultak, mint a netem hó végén. Ettől kissé
elszomorodtam, de szerencsére a könyv végére sikerült magukat újra
összeszedniük, így újult erővel vághattunk neki a harmadik kötetnek.
Naiv módon azt hittem, semmi nem fogja tudni überelni Az árulás
csókját, erre tessék, a befejező rész fityiszt mutatott, és olyan erőteljes
befejezést hozott össze, amit napok múlva sem tudok kiverni a fejemből.
Komolyan dilemmát okoz, hányadik helyre is tegyem a könyvet a kedvenceim
toplistáján, mivel már így is olyan sokan nyomorognak ott szegény regények,
lassan fellázadnak ellenem. :P Ráadásul *dobpergés* a könyv ezúttal egyben
maradt, szóval meg is kapta az egyik díszhelyet a polcomon a kötet, mivel a
kedvenc színárnyalataimmal dolgozott a borító tervezője, így még szép, hogy
megérdemli, hogy minden nap gyönyörködjenek benne.
És nehogy elfelejtsem, örömteli meglepetésként ért, amikor a vége szó
után még további bepillantást nyerhettem Morrighan valódi életébe néhány extra
fejezeten át. Hihetetlen, micsoda világ eredezik ettől az egyetlen lánykától.
Együttvéve a könyveket, az első szótól az utolsóig szerettem az
egészet, és tiszta szívből tudom ajánlani bárkinek, aki kíváncsi egy igazi fantasy-ra, amit biztosan nem fog
tudni letenni. A karakterek, mintha csak a saját gyermekeim lennének, olyan
büszkeséggel tölt el, micsoda csodálatos felnőttek lettek a történet végére,
főleg Lia és Kaled, ők változtak a legtöbbet.
Ha kíváncsiak vagytok a rendes értékelésekre is, fentébb a könyvcímekre
kattintva azokat is elérhetitek. ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése