 |
| Ez a bejegyzés a Prológus Időutazók hetének keretein belül látott napvilágot. |
Többször jártam már úgy, hogy csak a borító szépsége miatt olvastam el
egy könyvet, és az esetek túlnyomó többségében szerencsére maga a regény is
ugyanannyira megfogott. Alexandra Brackentől már volt szerencsém a Sötét
elmékkel is találkozni, ami hihetetlenül tetszett. Sajnos azonban hiába a
csodás borító és a neves írónő, nem váltotta be a könyv teljes mértékben a
hozzá fűzött reményeket, viszont rossznak sem tudnám mondani, inkább vegyes
érzéseket váltott ki belőlem.
A 17 éves Henrietta kiválóan hegedül, ez az élete, és kész ezért bármit feláldozni. Ám egy tragédia rádöbbenti, hogy az emberek a zenénél is fontosabbak. Ezért megpróbálja helyrehozni megromlott kapcsolatukat
szerelmével, és megtalálni az egyensúlyt az életében.
Etta lehetőséget
kap rá, hogy a New York-i Metropolitan Múzeumban hegedülhessen. A koncert előtt
azonban olyasmi történik, amire sohasem számított. Az egyik percben még a
folyosón van, a következő pillanatban arra eszmél, hogy egy tengeri csata részese.
Az Ardent hajón találja magát az Atlanti-óceán kellős közepén. Az év, amit
írnak pedig 1776, mikor egy pillanat alatt minden megváltozik…
Kiderül, hogy Etta
képes utazni az időben. Hamarosan az is világossá válik a lány számára, hogy
okkal került a hajóra. Egyedül ő tudja megtalálni azt a különleges tárgyat, ami
képes megmutatni a világok közötti átjárókat.
Ezzel kezdetét
veszi egy őrült kaland, melyben Nicholas, a jóképű kalóz lesz a lány segítője
és védelmezője. Útjuk során Etta lassan felfedezi különleges képességét,
megismeri az időutazók világát, feltárja a múlt titkait, és eközben egyre
közelebb kerül Nicholashoz. De gonosz erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják
Ettát nemcsak a fiútól, hanem a hazatérés lehetőségétől is, méghozzá örökre.
Eredeti cím: Passenger
Megjelenés éve hazánkban: 2017
Eredeti megjelenés: 2016
Kiadó: Maxim Kiadó
Kiadói sorozat: Dream válogatás
Oldalszám: 414
Nem titok, hogy az időutazás áll a könyv középpontjában. Nagyon ritkán
szoktam bármit is olvasni vagy nézni a témával kapcsolatban, persze nem
szándékosan, egyszerűen csak nem jön velem szembe semmi ilyesmi. Ezért is
voltam annyira izgatott, mivel is tud szolgálni a történet. Szerencsére a könyv
ezen részére nem lehet panaszom, ugyanis hihetetlenül jól ki lett találva.
Olyan logikusan van felépítve az egész időutazás és a hozzá kapcsolódó
szervezetek, hogy csak ámultam, ugyanis nem számítottam rá, hogy ilyen
összetett lesz. Le a kalappal az írónő előtt, biztos nem két percébe telt, mire
mindezt kitalálta és megalkotta.
A stílus ezúttal nem igazán ragadott úgy magával, mint szokott.
Védelmére szolgál Brackennek, hogy gyönyörűen fogalmaz, viszont néha túlságosan
hosszúra sikerültek a leíró, boncolgató részek, és annyira megakasztotta a
cselekmény folyását újra és újra, hogy beletelt egy jó időbe, mire hozzászoktam
és nekem is sikerült belelendülni az események folyásába. Emiatt sokáig
kifejezettnek unalmasnak tartottam a történetet, mivel nagyon lassan indult be
a cselekmény.
Ha már a cselekménynél tartunk, főleg ez az a része a regénynek, melyben
legbizonytalanabb vagyok. Egyrészt folyamatosan történik valami apróság, mindig
menekülnek, bujdosnak valaki elől a szereplők, és próbálják az aktuális
céljukat elérni, ezért az adott pillanatban mindig izgalmasnak tűntek a dolgok.
Másrészt viszont nem igazán haladnak A-ból B-be, nem tettek túl sokat a végső
cél felé a történet kezdetétől a (függő)végig. Amikor véget ért a könyv,
lényegében szinte ugyanott tartottak a szereplők, mint ahonnan elindultak. De
időközben legalább jó sok helyet és kort bejártak, ami legfőképpen a hangulat
miatt tetszett, ami nagyszerűen átjött a sorokon keresztül.
 |
| egy gyönyörű fanart meabhdeloughry-tól forrás |
A szereplőket nagyon megszerettem, ha valaha is folytatnám a sorozatot,
az egyedül miattuk történne meg. Az tetszett a legjobban, hogy nem kifejezetten
hétköznapi karakterekkel volt dolgunk, mind személyiségüket, mind
foglalkozásukat tekintve különlegesnek számítottak a szememben.
Etta egy igazán talpraesett lány, aki annyira éretten viselkedik, hogy
egyszerűen nem voltam képes 17 évesnek elfogadni, az én agyamban mindig is legalább
a 20 évesek csoportjában játszott. Mindemellett nem könnyen esett kétségbe, a
legnagyobb csávából is megtalálta a kiutat. Azt pedig különösen szerettem, hogy
ilyen tehetséges hegedűs, és ezt a tudását a színpadon kívül is hasznosítani
tudta.
Nicholas teljesen elvarázsolt. Ha létezik a tinilányok álompasijának megtestesülése,
akkor ez a 18. századi srác az. És nem csak a tökéletes pofiájért és lovagias
viselkedéséért szerettem meg nagyon. Mélyebb jelentésű szerepet töltött be a
regényben, mint elsőre gondoltam, ugyanis a rasszizmus, amivel egész életében
együtt kellett élnie sötétebb bőrű lévén, az egész személyiségére kihatott, és
hihetetlen volt megtapasztalni, milyen más egy ilyen korlátok között felnőtt
ember gondolkodásmódja.
Mindent egybevetve nem bántam meg, hogy egyszer elolvastam a könyvet,
de a folytatásba még átgondolom, mennyire érdemes belekezdenem. Szerettem, hogy
ennyiféle hangulatot tudott közvetíteni az írónő, a gyönyörű szerelmi szál
elvarázsolt, a szereplők pedig a legjobb barátaim lettek. A másik oldalt
azonban ott volt a vontatottság és az egy helyben toporgás, ami kicsit kedvemet
szegte, de nem teljesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése